Csendben (V tichu)

Mi sem mutatja meg egy korszak totalitárius voltát, mint a művészethez és a művészekhez való hozzáállása. Az, amikor a társadalomhoz és a kultúrához hozzá adott érték nem számít, csak a bőrszín, a nemi identitás, a vallási meggyőződés vagy éppen a származás, akkor tudjuk, hogy ismét a legrosszabb útra lépett rohadozó világunk. Amikor a filmet, a festészetet és egyéb művészeti ágakat mind a propaganda szolgálatába állították...Amikor az addig megbecsült művészeket nem csak tiltólistára, hanem a deportáló vonatokra tették... A film szlovák zsidó művészekről szól. Arról, hogy a náci törvények következtében miként szorulnak ki a közéletből, majd jutnak sorstársaikkal hasonló végre. Látunk katolizált családot, akik már réges régóta keresztényként élnek egy elkorcsosuló társadalomban. Látunk hithű zsidókat, akik tisztességen élik mindennapjaikat. Látunk a vallással egyáltalán nem törődő, de zsidó felmenőkkel rendelkező egyéneket. Három dolog volt közös bennük: művészek, szlovák állampolgárok voltak, akik viszont zsidó elődökkel rendelkeztek. A film gyönyörű kameraállásokkal és technikákkal dolgozik. A békés együttélés korszakának megfilmesítése olyan mély hatást gyakorol a nézőre, hogy minden eddiginél jobban megérti a veszteséget. Mi volt, és mi maradt. Kultúra, zene, élet...Semmi, némaság, halál... Nem szeretnék spoilerezni, de egy jelenetet ki kell emelnem, mert az leírja az egész korszakot 5 másodpercben: ahogy a szlovák náci-csatlósok kitaszítják a grand pianot a zeneszerző 3. emeleti lakásából, és a hangszer darabjaira törik. Illusztrálva ezzel a teljes európai kultúra vesztét, a totális romlást és pusztulást. Hiszen erre voltunk büszkék. A kulturált Európára, ami elveszett, és talán már sose találtatik meg...

Jó pár bicska beletört már Rejtő Jenőbe, de ez most telitalálat!
Szeptember közepén, taknyosan fetrengtem az ágyban, így gondoltam, összeállítom, hogy a 2015/2016-os színházi szezonban mit is néznék meg szívesen. Boldogan kaptam fel a fejem, amikor a Játékszín repertoárjában észrevettem A szőke ciklont. Aztán gondolkodóba estem. Rejtőről mindig azt hallottam, hogy nem lehet filmet csinálni. Talán még igazán jó színdarab sem született regényeiből...(pár igen jó bohózata persze már megjárt számtalan színpadot). Aki viszont szereti a kicsit musicales, hihetetlen szófordulatokkal teli darabokat, valamint Szente Vajk stílusát, az szeretni fogja ezt is. Vajkot már láttam jó pár Madách darabban, gondoltam hát, megnézem mit kezdett egy ekkora falattal, mint rendező:) És, hát, le a kalappal. Ez a darab érthető kicsinek/nagynak -az előző bejegyzésemben szereplő darabról ez nagyon nem mondható el-, nevettető, valamint zseniális a szerep-osztása is!!! A legjobb talán az volt, hogy a szünetben már alig vártam, hogy folytatódjon, mert annak ellenére, hogy ismertem a történetet, kiváncsi voltam a következő fordulatra. Hogy, na, vajon ezt hogyan oldotta meg a Vajk. Zseniális, hogy minimál színpadtechnikával, jó rendezéssel és zseniális színészi jétékkal mi mindent ki lehet hozni egy darabból!!! Mindenkinek csak ajánlani tudom:) Remélem, nem voltam túl nyálas:D

WTF avagy WesT side F`in story

Nem vagyok bunkó panaszkodós magyar. Szeretem pozitívan látni a dolgokat, de most muszáj kiírnom magamból ezt az "élményt", mielőtt felrobbannék. Elvégre a blog valahol öngyógyító funkciót is elláthat.:)
Elsőként szögezzük le, hogy rajongok Novák Péterért, és mindenért, amit ő képvisel. Ezért sokkolt teljességgel, amikor a darab szünetében megláttam a brossurkán, hogy ő rendezte ezt a "10 minutes-es sütőtök-krémlevest" - csak a kollégák értik.
Amikor azt hallottam, hogy idén az Operakaland során a diákok a West Side Storyt nézhetik meg, akkor konkrétan felkiáltottam, hogy végre egy olyan darab, ami full élvezhető. Bernstein örök klasszikusát nem lehet elrontani - mint a sütőtök-krémlevest -, gondoltam én. De amikor még 15 perc után sem értettem, hogy a színpadon folyó kavalkádnak mi köze van Rómeó és Júlia modern feldolgozásához, akkor már kezdtem sejteni, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni. Először azon gondolkodtam, hogy az olyan fiatal, aki először van színházban/operában, az mennyire érti, hogy mi a jó fene zajlik a porondon? Mert, hogy nekem is ezer fele kellett figyelni, hogy nagy nehezen összerakjam, hogy ki kicsoda. Aztán azon gondolkodtam, hogy vajon azért van-e a főszereplőkből kettő -mert hogy az egyik Tony énekelt a karzaton, míg az alterego lent ropta, és ez így volt Mariaval és a többiekkel is-, mert az egyik csak énekelni, a másik meg csak táncolni tud? Aztán azon kezdtem el filózni, hogy egy ilyen élmény után elgondolkodnék-e, hogy akarok-e menni még valaha operába vagy színházba... Esküszöm nektek, hogy én még életemben nem jöttem el darabról. Pedig rendszeres színházba járó lévén, higgyétek el, jó pár fostaliga darabban volt már részem. Viszont most...Bevallom hősiesen, hogy kolléganőmmel egyetemben -akin szintén a megkönnyebbülés jeleit láttam, amikor megkérdeztem, hogy ugye akkor a második felvonásra mi nem...- szépen meglógtam az Erkelből.
Ha tanárember vagy szülő olvassa ezt a bejegyzést, könyörögve kérem, ne ezen a darabon keresztül próbálja megszerettetni a színházat/operát a gyerekkel, mert még Shakespearet is megutálja szerencsétlenje. Vigye el teszem azt a Játékszínbe, ahol zseniális -szintén zenés- Rejtő darabot adnak. A következő posztomban gyorsan be is számolok róla, hogy lássátok, alapvetően pozitív, jó kedvű leány vagyok:D 

What we do in the shadows

A film magyarul a 'Hétköznapi vámpírok' nevet viseli. Én speciel semmilyen beharangozást nem is hallottam róla, pedig ez a film hatalmasat üt. Fura, nem fura, de szeretem a jó kis vámpíros filmeket. Itt nem a Twilightra meg a hasonló nyálas dolgokra gondolok! A Van Helsing meg az Underworld trilógia, vagy akár a mostanság megjelent Dracula untold kicsit jobban fedi a vámpírokról alkotott képemet:) (Nyilván tisztában vagyok vele, hogy nincsenek! De értsétek jól a dolgot!)
Ez a film viszont úgy mesél a kis vérszívókról, hogy kikészül az ember a nevetéstől. A több száz éves vámpírok, ahogy a mai világot látják. Nem tudnak túllépni egy csomó korukbeli -mármint amikor vámpírrá avanzsáltak- dolgon. Olyan, mintha még mindig 200-1000 évvel ezelőtti korban ragadtak volna. Fogalmuk nincs, hogy mi a normális öltözködés, milyen modern technológia veszi őket körül etc. Ezen felül zseniális választás, hogy olyan az egész film, mintha te vennéd fel egy kis handycam-mel. Neked magyarázzák el életük minden kis rezdülését, de mindez egyáltalán nem erőltetett. Persze felbukkannak a zombik és a vérfarkasok is. És hogy a film miért pont Új-Zélandon játszódik? Mert ők rendezték. (Eddig csak egy Új-Zélandi ismerősöm van, de ezután a film után -no meg a múltkori zseniális Black Sheep című film után- muszáj kicsit körülnéznem azon a tájékon, mert ezek a népek tuti nem százasak. Persze csak a szó jó értelmében:D)
Hihetetlenül szerethető film. Mindenkinek ajánlom (meg az IMDB sem véletlen adott 7,6 pontot...)

I'm back w JURASSIC WORLD 3D

Olyan sok minden volt az életemben az utóbbi évben, hogy szinte teljesen kiment a fejemből, hogy anno még elkezdtem egy blogot. Ugyanúgy film, könyv, színház és zene rajongó vagyok mint eddig, csak beszámolni már lusta voltam:D
Na de ez a film:D Hát erről muszáj írnom. Annyira rá voltam készülve már hónapokkal ezelőtt, hogy újranéztem a Jurassic Parkot:) Kivételesen nem Cinema Citybe, hanem Mi mozinkba mentünk, és gyerekek...hát azt kell mondjam, hogy ez a technológia eskü jobb, mint a Cinema Citys. Ne kérdezzétek, hogy hogy működik, mert lövésem sincs, de szuper volt. Szirmai úr kritikájával egyetértek. Story, az kb CTRL+C CTRL+V a Jurassic Parkhoz képest, de amikor ott van rajtam a szecsó, és rohannak felém/mellettem/előttem a dinók, akkor tényleg KIT ÉRDEKEL A STORYLINE??:DXD

Szóval ne számítsunk semmi újra. Ugyanaz a sziget, ugyanaz a story. No de a dinók!! Nem véletlen ezt a Mosasaur-os képet tettem be, mert ez az állatka szerintem mindent űberelt. A T-Rex -csórikám- kb. labdába se tudott rúgni az új atrakciók mellett. És az a teamwork, amivel a végén a három jópajtás - T-Rex, Raptor és Mosasaur- elintézik a dolgokat. Egyedül azt hiányoltam, hogy a meló után, mint aki jól végezte dolgát, legurítsanak egy jó pofa sört, és lábukat feltéve élvezzék az embermentes nyugodalmat:D
Szóval, mindenki nézze meg! Aki eddig nem nézett Jurassic Parkot, az azért, aki meg dinó mániás, annak nem kell magyaráznom, hogy miért:D

Az étel, mely összehoz

Az utóbbi két hétben két olyan gasztro-filmet is láttam, ami frenetikusan jó. Elsőként a Séf című szuperjó filmet ajánlanám mindenki szíves figyelmébe. Először annyira nem is érdekelt volna, mert nem vagyok valami nagy gasztro-bubus, de aztán megláttam, hogy Sofia Vergara is játszik benne:D Nah, én imádom ezt a kolumbiai csajt, mert olyan akcentussal beszéli az angol nyelvet, hogy mindig kifexem a röhögéstől. Tehát, gondoltam, ha máson nem, majd azon jót mulatok. De aztán a film teljesen bevonzott. Tényleg izgultam a főhősért, aki egy joggal vérig sértett séf -ha az én extra jó kajámat így fikázzák, akkor én biztos nem állok meg az üvöltözésnél:)-, aki felmond az étteremben, melyet az idióta Dustin Hoffmann vezet... Így hát elutazik exével Miamiba, hogy közös porontyukra bébisintérkedhessen. És, hogy mi sül ki az útból? A sok finom kaja mellett egy virágzó apa-fiú kapcsolat, és..... de az már spoiler alert lenne:D

A másik film, amin pedig ma készültem be, az a "Az élet ízei" című film. Nekem Helen Mirren általában garancia a jó filmre, és most sem csalódtam. Nem valami tingli-tangli főzzünk együtt és jól egymásba szeretünk storyról van itt szó. Hihetetlen mélységeket érint a film, attól kezdve, hogy milyen nehezen is lépünk ki a komfort zónánkból, odáig, hogy mennyire is vagyunk mi európaiak toleránsak, és mekkora sokszínűség is van a világban. És ezt mind a francia és indiai konyhán keresztül mutatja be a Steven Spielberg és Oprah Winfrey által alaposan megtámogatott film. Elég az hozzá, hogy a héten én biztos benézek egy indiai étterembe egy kis samosáért, mert a lelkemet ugyan táplálta a film, de az étvágyamat csak még jobban meghozta. Éljen a tolerancia, és éljenek a kiváló ételek!

Köszönjük Joseph Gordon-Levitt!!

Dórika már akkor tudta, hogy Joseph Gordon-Lewittból nagy ember lesz, amikor még csak a "10 dolog amit utálok benned" című remekműben domborított, és ím, 2013-ban igencsak csúcs közeli állapotba jutott a Don Jon című drámával.
Az egy dolog, hogy a mai társadalomban sem népszerű bevallani, ha pornófüggő az ember, de ilyen nyíltan és őszintén erről az érzékeny témáról még nem nagyon láttam filmet se. A Don Jon telitalálat több téren.
Egyrészt bemutatja a családi hátteret, ami pszichológusok hada szerint minden problémának a gyökere. A sok meg nem beszélt dolog, az egymás mellett és nem egymással kommunikálva lejátszódó élet...
Aztán ott van az egyház fontos kérdése. A Don Jon nagyon világosan bemutatja a fiatalok számára talán legnagyobb problémát: tényleg azt csinálok, amit akarok és X db Üdvözléggyel és Y db Mi Atyánkkal kiváltottam? Tök mindegy hogy hétről hétre ugyanazokat a bűnöket gyónom meg? Még akkor is ugyanannyi Üdvözlégy van kiróva rám, ha pornózom agyba-főbe, mint, amikor normális párkapcsolatban élek?
Harmadrészt szépen rávilágít a társas-lét kölcsönösségeibe. Azokba a finomságokba, amikor az egyik fél egészen láthatatlanul, de irányítani akar, s nem egyenlő félként kezeli a másikat. Lehet Scarlett Johanson a legdögösebb csaj a "piacon", ha olyan akaratos és kontrollmániás amilyen, akkor bizony még Don Jon sem fog lemondani a már jól bevált pornójáról...
Negyedszer, ami a legevidensebb, a pornó nem igazi sex. A női nem tárgyként való kezelése, és köze nincs a hús-vér emberekhez.
És, hogy mi a tanulság? Azt talán a végén elhangzó kis monológ fejezi ki legjobban, amikor emberünk végre találkozik egy valós személlyel, aki nem bujkál álarcok mögé, nem játssza meg magát, nem játszmázik...

Íme (az angolul tudóknak:D, mert lusta vok lefordítani:D)
"I don't usually like it when a girl looks me right in the eye, and this girl does that a lot.
But I don't know what it is about her.
When she does it, I don't mind.
I just look right back at her, and pretty soon I'm hard as a fucking rock.
It's like she knows what I'm thinking. Or I know what she's thinking, or I don't know, it's that two-way thing. I fucking love it.
And I don't mean love like, "I love her, I wanna marry her." I'm definitely not thinking about all that shit.
And she's not either.
She can't.
I guess I just mean love like, you know, like when we're making love.
And while we're doing it, all the bullshit does fade away, and it's just me and her, right there, and yeah, I do lose myself in her, and I can tell she is losing herself in me, and we're just fucking lost together."