Mi sem mutatja meg egy korszak totalitárius voltát, mint a művészethez és a művészekhez való hozzáállása. Az, amikor a társadalomhoz és a kultúrához hozzá adott érték nem számít, csak a bőrszín, a nemi identitás, a vallási meggyőződés vagy éppen a származás, akkor tudjuk, hogy ismét a legrosszabb útra lépett rohadozó világunk. Amikor a filmet, a festészetet és egyéb művészeti ágakat mind a propaganda szolgálatába állították...Amikor az addig megbecsült művészeket nem csak tiltólistára, hanem a deportáló vonatokra tették... A film szlovák zsidó művészekről szól. Arról, hogy a náci törvények következtében miként szorulnak ki a közéletből, majd jutnak sorstársaikkal hasonló végre. Látunk katolizált családot, akik már réges régóta keresztényként élnek egy elkorcsosuló társadalomban. Látunk hithű zsidókat, akik tisztességen élik mindennapjaikat. Látunk a vallással egyáltalán nem törődő, de zsidó felmenőkkel rendelkező egyéneket. Három dolog volt közös bennük: művészek, szlovák állampolgárok voltak, akik viszont zsidó elődökkel rendelkeztek. A film gyönyörű kameraállásokkal és technikákkal dolgozik. A békés együttélés korszakának megfilmesítése olyan mély hatást gyakorol a nézőre, hogy minden eddiginél jobban megérti a veszteséget. Mi volt, és mi maradt. Kultúra, zene, élet...Semmi, némaság, halál... Nem szeretnék spoilerezni, de egy jelenetet ki kell emelnem, mert az leírja az egész korszakot 5 másodpercben: ahogy a szlovák náci-csatlósok kitaszítják a grand pianot a zeneszerző 3. emeleti lakásából, és a hangszer darabjaira törik. Illusztrálva ezzel a teljes európai kultúra vesztét, a totális romlást és pusztulást. Hiszen erre voltunk büszkék. A kulturált Európára, ami elveszett, és talán már sose találtatik meg...
