The affair/ A viszony

Nem is tudom, hirtelen hol kezdjem. Két hét alatt megnéztem a teljes 5 évadot - főként este 10 és hajnal 5 között-, mert egyszerűen abbahagyhatatlan. Ilyet általában könyveknél szoktam érezni. Pár sorozat már volt életemben, aminek vártam a folytatását, de ennél kifejezetten örültem, hogy eddig valahogy nem került a látóterembe, s most egy szusszra néztem meg az összes részt.

Már az elején leszögezném, hogy itt most én ki fogom ventillálni magam, tehát SPOILERALERT!!!! Mert itt mindenről is lesz szó.

Kevés negatívuma van az egész sorozatnak, így gyorsan le is tudom ezt a szekciót: lényegében az 5. évad el lett baszva. Egyszerűen vagy nem kellett volna egyáltalán, vagy nem kellett volna apokaliptikus hangulatot keverni az egészhez - klímaszorongásról is kell beszélni, de nem itt. Az egy teljesen más téma, ami megérdemel egy ülön sorozatot, de 'A viszonynál' az alap nem erre lett megkomponálva, így nem tudtam értelmezni a 30 évvel később játszódó full futurisztikus epizódokat. És akkor kb ennyi is a negatívum.

Az első 4 évadot valszeg évente meg fogom nézni. Annyi bölcsesség van belezsúfolva ebbe a sorozatba, olyan alapvetések vannak kimondva, ami így a válásom után még inkább felnyitotta a szemem egy csomó párkapcsolati dinamikában rejlő részletre.

Az alapsztori egy mondatban (az, aki nem látta, el se olvassa!) a megcsalások és azok utórezgései, valamint a generációról generációra velünk élő traumák és azok hatásai. Mindez az átlagnál egyel exklúzívabb környezetbe ültetve, mint amihez egy átlag magyar (vagy akár egy átlag amerikai) hozzá van szokva, hiszen Brooklynban kezdődik a story, ahol egy elég szép házban él apa, anya és négy gyermekük. Anyukáról már az első részben megtudjuk, hogy retkesül gazdag szülők csemetéje - hiszen Montaukban (Long Island) van egy hodály kérójuk - apukáról pedig folyamatában tudunk meg egyre több részletet. A viszony már az első részben kezdetét veszi, s folyamatosan alakítja a szereplők történetét. (Teljesen zárójeles dolog, de pont azelőtt olvastam a "Zuhanás előtt" című könyvet, hogy nekiláttam volna a sorozatnak, s ebben a könyvben a repülőszerencsétlenség túlélői pont Montaukban érnek partot. Semmi nincs véletlen.)

Ilyen részletes boncolgatását, szétszálazását még nem láttam sehol a megcsalás mechanizmusának. Mik a kiváltó okok? Mik azok a velünk élő transzgenerációs traumák, amik képtelenné tesznek minket a biztonságos kötődésre? Mik azok a párkapcsolatban az évek során felgyülemlett indulatok, sebek, bántások, melyek az egész társas létet egy pengén való táncolássá változtatják? Mik azok a tudatos és tudat alatti cselekedetek, melyeket el lehetne kerülni ahhoz, hogy magunk és társunk integritása ne sérüljön? És mi az a cselekedet, amelyet ha megteszünk, nincs visszaút, mert már ott a seb, ott a bántás, még akkor is, ha mi ugyanazok az emberek vagyunk. Legalábbis úgy érezzük, hogy abban a pillanatban nem feltétlenül változott meg gyökeresen az életünk.

Szépen megindul a lavina már az első részben, és a végére mindenkit maga alá temet. A theme-song annyira erős, hogy azonnal könnybe lábad a szemem, ahogy meghallom:

"I was screaming into the canyon/ At the moment of my death/ The echo I created/ Outlasted my last breath

My voice it made an avalanche/ And buried a man I never knew/ And when he died his widowed bride/ Met your daddy and they made you

I have only one thing to do and that's/ To be the wave that I am and then/ Sink back into the ocean"

(link: https://www.youtube.com/watch?v=6muh9kTlr88)

A viszony, tényleg olyan mint egy lavina, olyan mint egy hullám. Ha megindul, az megállíthatatlan, a következményei beláthatatlanok. Nem lehet meg-nem-történtté nyilvánítani. A bizalom, ami mindennek az alapja, elvész, s ez ugyanúgy visszaállíthatatlan, mint a hegyoldalból lezúduló lavina.

Mik egy férfi indítékai arra, hogy megcsalja a feleségét? A kisebbrendűségi érzés? A saját maga számára megélt kudarc? Az adott szituációban való bennragadás érzése? Mindez együtt?

Mik egy nő indítékai? Ebben a filmben a talajvesztett állapot, mely a gyász miatt alakult ki. A helytelen szülői "gondoskodás", mely eredménye a biztonságos kötődés teljes hiánya. És még sorolhatnánk.

Olyan komplex minden. Nem fekete és fehér. Aki megnézi ezt a sorozatot, és nem az jön le belőle, hogy "uramisten, a büdös életben nem fogok én ítélkezni senki felett, mert ilyen részletesen senkit nem ismerek, akkor meg mi alapján ítélnék meg akárkit is", az nézze meg ismét. És nézze meg mindaddig, amíg meg nem érti, hogy a "Bonyolult" az nem egy klisé. Úgy nagy általánosságban mindenre is igaz.

Az élet komplikált, de még mennyire. Nagyban függ attól is, hogy milyen szemszögből nézzük a dolgokat. Na és ebből a szempontból is reveláció ez a sorozat. Az, hogy ki hogy emlékszik az adott szitura. Az egyik azt állítja, hogy a másik mászott rá. A másik állítja, hogy az egyik kezdett ki vele. A karakterek pszichés háttere olyan részletesen ki van dolgozva, hogy az állam leesett tőle. Bizony rávilágít a sorozat arra, hogy nem elég a saját szemszögünkből megnézni egy-egy konfliktust, helyzetet, beszélgetést. A másik vajon hogy élte meg az egészet? Biztos, hogy jól értettem az adott szituációt? Nem csak én képzeltem bele azokat a dolgokat, amit szerettem volna, vagy amilyen állapotban éppen én voltam? 

Ez a sorozat úgy ébreszt rá dolgokra, hogy közben hiper-empatikussá tesz. Mert tényleg rájössz, hogy semmi nem fekete vagy fehér.

Rájössz, hogy mennyire fontos, hogy ismerd saját magadat. Ne a szüleid álmait valósítsd meg, ne az ő elvárásaik szerint élj. Alakítsd ki a saját határaidat. Merd kimondani, hogy neked mi OKÉ és mi NAGYON NEM OKÉ. És mind közül talán a legfontosabb, hogy TUDJ MEGBOCSÁTANI. Legelőször is magadnak, aztán pedig mindenki másnak is.

És az utolsó gondolatom most hirtelenjében a magyar nyelv szépségéhez és kifejezőképességéhez kapcsolódik. Mindössze csak egy kis "v" betű választja el a viszonyt az iszonytól. V-iszony... Mert bizony a viszonyból rendeltetés-szerűen következik az iszony. A másiktól való elhidegülés, bizalmatlanság, labilitás, talajvesztés. Hosszú időnek kell eltelnie, míg a sebek begyógulnak, míg felébred bennünk a vágy, hogy újjáépítsük a bizalmat. Már, ha lehetséges...

Ezekben a fura időkben különösen fontos, hogy a 'mental health'-el legalább annyit foglalkozzunk, mint a fizikai egészségünkkel. Merjünk segítséget kérni. Merjük kimondani az igazságot. Mert a szőnyeg alá sepergetős módszer hosszú távon biztosan nem működik.

Kit, gyere értem!

Azt gondolná az ember, hogy az MI5-ról már mindent tudunk, hiszen James Bond révén már kívülről belülről ismerjük, így kissé "lenyúzott bőr" látszatát keltheti a Spooks: The greater good című film leírása. Az egy dolog, hogy a Trónok harca rajongói számára kötelező nézni való, hiszen Kit Harington szerepel benne, de azok számára is kifejezetten ajánlott, akik azt se tudják, hogy mi az a Trónok harca (él még olyan ember a földön?):) Szóval a story maga egy terror-sejt leleplezése köré szerveződik, viszont sokkal inkább szól a belső ellenség leleplezéséről. Hihetetlen fordulatok során szűkül a kör, hogy ki is lehet az MI5-nál a besúgó. Kit filmbeli alakjában rögtön magamra ismertem -nem nem azért, mert titkos ügynöknek hiszem magam-, mert ilyen sz@r emberismerő kevés akad a föld kerekén. Nem egyszer abban bízik meg, aki a legnagyobb mocsok, az igazán jó erényeket meg a rengeteg hagymaréteg alatt alig látja meg. Szóval nem is az akció-dús eseménysor miatt volt érdekes számomra a film, hanem inkább a jellemrajzok miatt. Érdemes néha szétnézni a környezetünkben és megkérdőjelezni, hogy amit látunk, az valóban az, vagy csak színjáték. Shakespearnek igaza volt, nem is kicsit:"Színház a világ, és színész benne minden férfi és nő."

Keverem Kavarom

Lévén, hogy Szilveszter napján nem szerettem volna, ha kis társaságom már délután kettőkor tudattalan állapotban kering a lakásban, így filmnézés mellett döntöttünk. Kicsit izgultam, mert Adam Sandler filmjei vagy nagyon jók vagy rettenet sz@rok. Lássuk be, olyan, hogy "elmegy", az ő esetében nem létezik. Az Ötven első randiért hihetetlenül odáig meg vissza voltam, így adtam egy esélyt ennek a filmnek is, hiszen ismét Drew Barrymore-ral együtt Kavarnak a vásznon:) Kicsit döcögősen indult a film, de -SPOILER ALERT- amikor felbukkant "10 másodperces Tom", ezzel is visszautalva az 50 elsőre, akkor már gyanítottam, hogy jó lesz ez. A film, a Kellékfeleséghez hasonlóan egzotikus nyaralós helyszínen pereg, gyönyörű afrikai tájon - és itt nem az Ace Venturából ismert kamu rinocéroszos Afrikára kell gondolni. A beszólások haláliak -habár ezt a filmet most kivételesen szinkronnal néztem, így az eredetiben nem tudom, hogy jönnek ki a poénok, de a szinkron előtt le a kalappal. Az alap-story két fél család, akik egy kis ügyeskedéssel ugyanazon az afrikai üdülőhelyen kötnek ki. Utálkozó gyerekek, kavarós szülők, idióta bennszülöttek teremtik meg az alaphangulatot. Egyesek számára talán kicsit bugyuta, de szerintem egyszerűen szeretnivaló a story, ami -nem lövök le poént, ha elárulom- természetesen happy endinggel végződik. Laza kikapcsolódásnak, nem csak családoknak szavannai forrósággal ajánlott:)

Csendben (V tichu)

Mi sem mutatja meg egy korszak totalitárius voltát, mint a művészethez és a művészekhez való hozzáállása. Az, amikor a társadalomhoz és a kultúrához hozzá adott érték nem számít, csak a bőrszín, a nemi identitás, a vallási meggyőződés vagy éppen a származás, akkor tudjuk, hogy ismét a legrosszabb útra lépett rohadozó világunk. Amikor a filmet, a festészetet és egyéb művészeti ágakat mind a propaganda szolgálatába állították...Amikor az addig megbecsült művészeket nem csak tiltólistára, hanem a deportáló vonatokra tették... A film szlovák zsidó művészekről szól. Arról, hogy a náci törvények következtében miként szorulnak ki a közéletből, majd jutnak sorstársaikkal hasonló végre. Látunk katolizált családot, akik már réges régóta keresztényként élnek egy elkorcsosuló társadalomban. Látunk hithű zsidókat, akik tisztességen élik mindennapjaikat. Látunk a vallással egyáltalán nem törődő, de zsidó felmenőkkel rendelkező egyéneket. Három dolog volt közös bennük: művészek, szlovák állampolgárok voltak, akik viszont zsidó elődökkel rendelkeztek. A film gyönyörű kameraállásokkal és technikákkal dolgozik. A békés együttélés korszakának megfilmesítése olyan mély hatást gyakorol a nézőre, hogy minden eddiginél jobban megérti a veszteséget. Mi volt, és mi maradt. Kultúra, zene, élet...Semmi, némaság, halál... Nem szeretnék spoilerezni, de egy jelenetet ki kell emelnem, mert az leírja az egész korszakot 5 másodpercben: ahogy a szlovák náci-csatlósok kitaszítják a grand pianot a zeneszerző 3. emeleti lakásából, és a hangszer darabjaira törik. Illusztrálva ezzel a teljes európai kultúra vesztét, a totális romlást és pusztulást. Hiszen erre voltunk büszkék. A kulturált Európára, ami elveszett, és talán már sose találtatik meg...

Jó pár bicska beletört már Rejtő Jenőbe, de ez most telitalálat!
Szeptember közepén, taknyosan fetrengtem az ágyban, így gondoltam, összeállítom, hogy a 2015/2016-os színházi szezonban mit is néznék meg szívesen. Boldogan kaptam fel a fejem, amikor a Játékszín repertoárjában észrevettem A szőke ciklont. Aztán gondolkodóba estem. Rejtőről mindig azt hallottam, hogy nem lehet filmet csinálni. Talán még igazán jó színdarab sem született regényeiből...(pár igen jó bohózata persze már megjárt számtalan színpadot). Aki viszont szereti a kicsit musicales, hihetetlen szófordulatokkal teli darabokat, valamint Szente Vajk stílusát, az szeretni fogja ezt is. Vajkot már láttam jó pár Madách darabban, gondoltam hát, megnézem mit kezdett egy ekkora falattal, mint rendező:) És, hát, le a kalappal. Ez a darab érthető kicsinek/nagynak -az előző bejegyzésemben szereplő darabról ez nagyon nem mondható el-, nevettető, valamint zseniális a szerep-osztása is!!! A legjobb talán az volt, hogy a szünetben már alig vártam, hogy folytatódjon, mert annak ellenére, hogy ismertem a történetet, kiváncsi voltam a következő fordulatra. Hogy, na, vajon ezt hogyan oldotta meg a Vajk. Zseniális, hogy minimál színpadtechnikával, jó rendezéssel és zseniális színészi jétékkal mi mindent ki lehet hozni egy darabból!!! Mindenkinek csak ajánlani tudom:) Remélem, nem voltam túl nyálas:D

WTF avagy WesT side F`in story

Nem vagyok bunkó panaszkodós magyar. Szeretem pozitívan látni a dolgokat, de most muszáj kiírnom magamból ezt az "élményt", mielőtt felrobbannék. Elvégre a blog valahol öngyógyító funkciót is elláthat.:)
Elsőként szögezzük le, hogy rajongok Novák Péterért, és mindenért, amit ő képvisel. Ezért sokkolt teljességgel, amikor a darab szünetében megláttam a brossurkán, hogy ő rendezte ezt a "10 minutes-es sütőtök-krémlevest" - csak a kollégák értik.
Amikor azt hallottam, hogy idén az Operakaland során a diákok a West Side Storyt nézhetik meg, akkor konkrétan felkiáltottam, hogy végre egy olyan darab, ami full élvezhető. Bernstein örök klasszikusát nem lehet elrontani - mint a sütőtök-krémlevest -, gondoltam én. De amikor még 15 perc után sem értettem, hogy a színpadon folyó kavalkádnak mi köze van Rómeó és Júlia modern feldolgozásához, akkor már kezdtem sejteni, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni. Először azon gondolkodtam, hogy az olyan fiatal, aki először van színházban/operában, az mennyire érti, hogy mi a jó fene zajlik a porondon? Mert, hogy nekem is ezer fele kellett figyelni, hogy nagy nehezen összerakjam, hogy ki kicsoda. Aztán azon gondolkodtam, hogy vajon azért van-e a főszereplőkből kettő -mert hogy az egyik Tony énekelt a karzaton, míg az alterego lent ropta, és ez így volt Mariaval és a többiekkel is-, mert az egyik csak énekelni, a másik meg csak táncolni tud? Aztán azon kezdtem el filózni, hogy egy ilyen élmény után elgondolkodnék-e, hogy akarok-e menni még valaha operába vagy színházba... Esküszöm nektek, hogy én még életemben nem jöttem el darabról. Pedig rendszeres színházba járó lévén, higgyétek el, jó pár fostaliga darabban volt már részem. Viszont most...Bevallom hősiesen, hogy kolléganőmmel egyetemben -akin szintén a megkönnyebbülés jeleit láttam, amikor megkérdeztem, hogy ugye akkor a második felvonásra mi nem...- szépen meglógtam az Erkelből.
Ha tanárember vagy szülő olvassa ezt a bejegyzést, könyörögve kérem, ne ezen a darabon keresztül próbálja megszerettetni a színházat/operát a gyerekkel, mert még Shakespearet is megutálja szerencsétlenje. Vigye el teszem azt a Játékszínbe, ahol zseniális -szintén zenés- Rejtő darabot adnak. A következő posztomban gyorsan be is számolok róla, hogy lássátok, alapvetően pozitív, jó kedvű leány vagyok:D 

What we do in the shadows

A film magyarul a 'Hétköznapi vámpírok' nevet viseli. Én speciel semmilyen beharangozást nem is hallottam róla, pedig ez a film hatalmasat üt. Fura, nem fura, de szeretem a jó kis vámpíros filmeket. Itt nem a Twilightra meg a hasonló nyálas dolgokra gondolok! A Van Helsing meg az Underworld trilógia, vagy akár a mostanság megjelent Dracula untold kicsit jobban fedi a vámpírokról alkotott képemet:) (Nyilván tisztában vagyok vele, hogy nincsenek! De értsétek jól a dolgot!)
Ez a film viszont úgy mesél a kis vérszívókról, hogy kikészül az ember a nevetéstől. A több száz éves vámpírok, ahogy a mai világot látják. Nem tudnak túllépni egy csomó korukbeli -mármint amikor vámpírrá avanzsáltak- dolgon. Olyan, mintha még mindig 200-1000 évvel ezelőtti korban ragadtak volna. Fogalmuk nincs, hogy mi a normális öltözködés, milyen modern technológia veszi őket körül etc. Ezen felül zseniális választás, hogy olyan az egész film, mintha te vennéd fel egy kis handycam-mel. Neked magyarázzák el életük minden kis rezdülését, de mindez egyáltalán nem erőltetett. Persze felbukkannak a zombik és a vérfarkasok is. És hogy a film miért pont Új-Zélandon játszódik? Mert ők rendezték. (Eddig csak egy Új-Zélandi ismerősöm van, de ezután a film után -no meg a múltkori zseniális Black Sheep című film után- muszáj kicsit körülnéznem azon a tájékon, mert ezek a népek tuti nem százasak. Persze csak a szó jó értelmében:D)
Hihetetlenül szerethető film. Mindenkinek ajánlom (meg az IMDB sem véletlen adott 7,6 pontot...)